|
Topi történetei avagy A gazdinevelés fortélyai
 A nevem Topi. 4 hónapos, kb. 40 cm magas nõstény vagyok, hajam kék,
szemem színe barna. Különös ismertetõjegyem: lógó fülem van és kos orrom. Mit
írjak még? Hivatalos nevem: Jolly Jumper Quiz, ez szerepel a személyi
igazolványomban. (Bocsánat, származási lapomon. Pedig de szeretnék én is egy
igazolványt! Eddig még csak láttam, de milyen szívesen áttanulmányoznám
tüzetesebben! Mi nyúlnyelven csak átrágásnak hívjuk az ilyesmit). 5 hetesen
kerültem a gazdimhoz. Egy hosszú vonatút után érkeztem az otthonomba. Egy napig
nagyon féltem, csak akkor merészkedtem ki a kuckómból, amikor nem volt senki a
közelemben. Azért a kosztot, amit elém raktak, megettem. Aztán benyúlt egy kéz,
és megragadott. NA!!!!! De nem, ez jó volt. A gazdi keze volt, és megsimogatott.
Azóta nem félek. Már pár nap után elkápráztattam a családot akrobatikus
képességeimmel. Belemásztam a szénarácsba (úgy kellett kiszabadítani, de azért
jó hecc volt), felugrottam a falra a nyitott ketrecajtón keresztül (ezt azóta
többször kipróbáltam, de még mindig nem fogadom el, hogy nem tudok repülni), ha
kivettek a ketrecbõl, azonnal kiszabadultam a kezükbõl és elfutottam. Azóta
ritkán emelgetnek, de ha igen, akkor is én nyerek. 
Legutoljára a gazdi kb. 1 hónapja próbálkozott, elutazott valahová, és ott
megmutatták neki a nyúlfogás technikáját. Én meg megmutattam neki éles
körmeimet. Azóta nem próbálkozott. Szegény! Még mindig nyalogatom a sebeit. De
azért halad a megismerésemmel. Tudja, mikor kell enni kapnom, ha esetleg
elfelejtené, azonnal felhívom rá a figyelmét. Egy baja van. Még mindig képtelen
megtanulni, hogy a reggelit fél hatkor kell tálalni. Következetességrõl papol,
hogy tanuljam meg, hogy a fél hét az fél hét. Még mit nem! Egy órát kell rágnom
a ketrecet, mire végre felkel, és szervírozza a finom magkeverékemet. Kivétel a
hétvége. Valahogy olyankor több esze van, és hamarabb rájön, hogy ha teljesíti a
kívánságomat, hamarabb szabadul, többet alhat.
Azt mondja, okos nyuszi vagyok (naná, ez nem kérdés),
mert
az esti takarítás elõtt önként beleugrom a szállítóketrecbe (jó
hogy, ki ne menne bele, amikor ott egy fél répa)
délben jelzem, hogy hahó, felébredtem, kérem az almámat (s rágni
kezdem a ketrecet)
este, lefekvés elõtt menetrendszerûen kérem az esti
simogatásomat. Ilyenkor felugrom a hasára, s elszenderedem. Még a könyvét sem
bántom, ami kivétel, mert én egy mûvelt nyuszi vagyok, csak úgy falom a
könyveket, újságokat, plakátokat. (Pl. a Tartuffe szereposztását már csak én
tudom, a gazdi szerint leettem az egészet, de én sokkal finomabban fejezném ki
magam, mondjuk úgy, salátává olvastam, s mivel szeretem a salátát…)
Gazdim perlekedik velem, hogy miért nem pisilek végre egy helyre a ketrecemben.
Jó vicc! Mert nem jött el az ideje. Én még kicsi vagyok. Örüljön, hogy a
szobáját nem pisilem tele. Egy-két bogyót kivéve nem is kell utánam takarítani.
Na jó, csak a forgácsot. De arról igazán nem tehetek, hogy szeretek a
ketrecemben rohangálni, s közben szétrúgom az almomat. Naponta kb. 10-szer
kellene utánam takarítani, de felesleges, mert 2 perc múlva minden ugyanúgy néz
ki. Mi következik ebbõl? Nem is kell takarítani. Tiszta nyereség vagyok, nem? De
mindig megkapom. Ha jön hozzánk valaki, szégyenkezni kell miattam, rendetlen
vagyok, stb. Az igaz, hogy ha vendég jön, muszáj megnéznem, s mivel én nem tudok
odamenni hozzá, kiharcolom, hogy õ jöjjön hozzám. Hatalmas rohangálást rendezek,
felugrok a kuckóm tetejére, onnan a szalmakosaramba, rágom a ketrecet, leugrok,
futok egy kört, s kezdem elölrõl. Ez általában hat. S megnéznek. Aztán kapom a
megjegyzéseket. Na jó, van benne némi igazság, kicsit rendetlen vagyok, de mit
csináljak, társas lény vagyok, s ha kihagynak az eseményekbõl, muszáj valamit
kitalálnom.
Egy gyengém van: a kaja. A gazdiét is mindig megkívánom.
Ha a gazdi eszik, egybõl én is kedvet kapok hozzá. De õ kegyetlen, és sose ad
belõle. A múltkor majdnem sikerült kilopnom egy mandulaszemet a szájából (hogy õ
miért nem tud csukott szájjal beszélni), de idõben lefülelt. A chipset is
megkóstoltam már, mert szemfüles voltam, és megkaparintottam egy darabot.
Ízlett. De leszidott, hogy nekem ez nem való. Persze, ha nekem árt, neki is. Én
is átrágtam magam a múltkor azon a cikken a nassolás ártalmairól. Csak ilyenkor
úgy tesz, mintha nem tudná.
Na, azért mi nagyon jóban vagyunk a gazdival. Sokszor
simogat meg, s én ezt meg is hálálom neki. Adok puszit az orrára, ha simogat,
csipogok egy picit, hogy érezze, elégedett vagyok. Csak azt nem értem, miért
vett nekem fésût? Mikor elõször megláttam, azt hittem, süni, és megbokszoltam. A
gazdi gyõzködött, hogy muszáj eltûrnöm ezt az izét, mert egy oroszlánfejû
nyuszilánynak mindig jólfésültnek kell lennie. Csak azt tudnám, hogy miért nevez
akkor Topinak? Nem lehetek egy kicsit se "topis"?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
