az esti takarítás elõtt önként beleugrom a szállítóketrecbe (jó hogy, ki ne menne bele, amikor ott egy fél répa)

délben jelzem, hogy hahó, felébredtem, kérem az almámat (s rágni kezdem a ketrecet)

este, lefekvés elõtt menetrendszerûen kérem az esti simogatásomat. Ilyenkor felugrom a hasára, s elszenderedem. Még a könyvét sem bántom, ami kivétel, mert én egy mûvelt nyuszi vagyok, csak úgy falom a könyveket, újságokat, plakátokat. (Pl. a Tartuffe szereposztását már csak én tudom, a gazdi szerint leettem az egészet, de én sokkal finomabban fejezném ki magam, mondjuk úgy, salátává olvastam, s mivel szeretem a salátát…)

Gazdim perlekedik velem, hogy miért nem pisilek végre egy helyre a ketrecemben. Jó vicc! Mert nem jött el az ideje. Én még kicsi vagyok. Örüljön, hogy a szobáját nem pisilem tele. Egy-két bogyót kivéve nem is kell utánam takarítani. Na jó, csak a forgácsot. De arról igazán nem tehetek, hogy szeretek a ketrecemben rohangálni, s közben szétrúgom az almomat. Naponta kb. 10-szer kellene utánam takarítani, de felesleges, mert 2 perc múlva minden ugyanúgy néz ki. Mi következik ebbõl? Nem is kell takarítani. Tiszta nyereség vagyok, nem? De mindig megkapom. Ha jön hozzánk valaki, szégyenkezni kell miattam, rendetlen vagyok, stb. Az igaz, hogy ha vendég jön, muszáj megnéznem, s mivel én nem tudok odamenni hozzá, kiharcolom, hogy õ jöjjön hozzám. Hatalmas rohangálást rendezek, felugrok a kuckóm tetejére, onnan a szalmakosaramba, rágom a ketrecet, leugrok, futok egy kört, s kezdem elölrõl. Ez általában hat. S megnéznek. Aztán kapom a megjegyzéseket. Na jó, van benne némi igazság, kicsit rendetlen vagyok, de mit csináljak, társas lény vagyok, s ha kihagynak az eseményekbõl, muszáj valamit kitalálnom.

Egy gyengém van: a kaja. A gazdiét is mindig megkívánom. Ha a gazdi eszik, egybõl én is kedvet kapok hozzá. De õ kegyetlen, és sose ad belõle. A múltkor majdnem sikerült kilopnom egy mandulaszemet a szájából (hogy õ miért nem tud csukott szájjal beszélni), de idõben lefülelt. A chipset is megkóstoltam már, mert szemfüles voltam, és megkaparintottam egy darabot. Ízlett. De leszidott, hogy nekem ez nem való. Persze, ha nekem árt, neki is. Én is átrágtam magam a múltkor azon a cikken a nassolás ártalmairól. Csak ilyenkor úgy tesz, mintha nem tudná.

Na, azért mi nagyon jóban vagyunk a gazdival. Sokszor simogat meg, s én ezt meg is hálálom neki. Adok puszit az orrára, ha simogat, csipogok egy picit, hogy érezze, elégedett vagyok. Csak azt nem értem, miért vett nekem fésût? Mikor elõször megláttam, azt hittem, süni, és megbokszoltam. A gazdi gyõzködött, hogy muszáj eltûrnöm ezt az izét, mert egy oroszlánfejû nyuszilánynak mindig jólfésültnek kell lennie. Csak azt tudnám, hogy miért nevez akkor Topinak? Nem lehetek egy kicsit se "topis"?