Kodi története

Az a nap is úgy indult, mint a többi... Április 6-ot írtunk, az idõjárás esõs volt, nyirkos és hideg. Az esõ kitartó volt, akkor sem adta fel, mikor az éj sötétje már ráborult a városra. Barátnõmmel sétálgattunk Tarján utcáin. Nyugodt volt az éjszaka, az esõcseppek egykedvûen verték a járdát.

Teljesen belemerültem gondolataimba, mikor keserves nyüszítés szakította meg a csendet. Elképzelésem sem volt, hogy honnan jöhetett, arról meg fõleg nem, hogy kié volt az a vékony hangocska. Barátnõm próbált továbbterelgetni, de akkorra már megszilárdult bennem az elhatározás, hogy a végére járok a dolognak. Összecsuktam az ernyõt, próbáltam a sírás irányába haladni és így jutottam el egy aranyesõ-bokorhoz. Sötét volt, az esõcseppek folytak végig az arcomon, alig láttam valamit.

Kicsit beljebb küzdöttem magam a bokorba, de egy chips-es zacskón kívül semmit nem találtam. A nyüszítés erõsödött, és egyre nyílvánvalóbbá vált, hogy a kis "hangforrás" a zacskóban foglal helyet.

Gondolatok cikáztak a fejemben, attól rettegtem, hogy egy csapat újszülött kiscica van benne. Na akkor mit csináltam volna?? Ott biztos nem hagytam volna õket... Gyorsan elhessegettem a félelmeimet és összeszorult gyomorral óvatosan kiborítottam a chips-es zacskó tartalmát a nedves fûre.

Egy maréknyi fekete valami gurult ki belõle, aki éktelen sírással adta tudtomra, hogy megvan, akit kerestem. Le voltam dermedve, de gyorsan fölkaptam a kis csöppséget, és kivittem a lámpafényre. Egy koromfekete kiskutya vacogott a kezemben.

Beraktam a kabátom alá, és rohantunk föl barátnõmhöz. Dörzsölgettem az átfagyott kis testét, és ahogy melegedett, úgy hagyta abba a sírást. Fönt a lakásban jobban meg tudtam nézni a kis árvát: hullámos fekete szõr, zárt szemek és pici puha "szuroktappancsok". Megnedvesítettem a kis száját, mert fogalmam sem volt, mióta szenvedhetett ott, tejet melegítettünk, és fecskendõbõl próbáltuk itatani, több-kevesebb sikerrel. Tudtam, hogy nem jó a tehéntej neki, de hála annak a kevéskének, amennyit belékönyörögtünk, nem száradt ki. Evés után egy meleg rongyba csavartuk, és a picurka el is aludt. Egy kicsit felsóhajtottunk...

Néztem, ahogy nyugodtan szuszog, a természetnek ezt a kis remekét, azon töprengtem, miken mehetett keresztül ez a kis törékeny lélek, mikor az Anya biztonságos melegébõl kiszakította a hitvány Ember, és hosszú, gyötrelmes halálba küldte VOLNA...

Csakhogy nem számolt a kicsi hihetetlen életösztönével, azzal, hogy a végsõkig hívja majd az Anyát, aki helyett végül egy megrögzött állatbolond siet a segítségére. Így töprengtem, mialatt az elérzékenyülés és a vad düh vívta bennem ádáz harcát. Majd hirtelen felmerült a kérdés: De hogyan tovább? Van már 2 kutyám a kertben, otthon a panelban is népes állatsereglet vár (törpenyuszkó, csuklyáspatkány, halak, stb.).

Végül az idõre bíztam a döntést, és a kutyussal a kabátomban elindultam haza. Nem mertem fölvinni éjfélkor a lakásba, így a fûtött biciklitároló adott neki átmeneti otthont arra az éjszakára. Egy dobozt kibéleltem ronggyal és beletettem a biciklikosaramba. Azon az éjszakán óránként csörgött az órám, és surrantam le a kis védencemhez a meleg tejjel.

A reggel 6-os látogatásomkor viszont rettenetesen sírt. Akkor jutott eszembe, hogy egyedül nem tud se pisilni, se semmit. Kerítettem egy zsebkendõt és az Anya tisztogató mozdulatait imitálva meglett a várt eredmény: a gyanúm beigazolódott. Majd újból kezdõdött a sírás, úgyhogy nem volt más választásom, fölvittem a lakásba. Szegény szüleim majd kiestek az ágyból, de ahogy meglátták, ki nyüszköl olyan vígasztalhatatlanul, nem szóltak egy rossz szót sem. Elõkerült egy cumisüveg, Anyu etette és dajkálta a kis árvát, (mindezt reggel 6kor, munka elõtt!), Apu meg finoman emlékeztetett arra az ígéretemre, melyszerint több állatot nem viszek haza, (neveltünk már föl rigófiókát, Vazult; de volt süni, akit hiába vittem orvoshoz, és vettünk ki belõle 83 kullancsot, mégis elpusztult...). Szóval okulva az elõzményekbõl és látva egyszem lányuk bömbölését az elpusztult védenc mellett, kénytelenek voltak meghozni a fent említett megszorítást.

De ezesetben nem volt mese, a kiskutya ott volt, teljes fizikai valójában és körmömszakadtáig ragaszkodtam hozzá. Kaptam még pár szülõi "áldást", majd a picilánnyal elindultunk Dr Perényi Lacihoz, véleményem szerint a legjobb és legemberségesebb állatorvoshoz (ideértve a csapat többi két tagját Tónit és Janit) és kíváncsian vártam, mi jót mondanak a védencemre. Kaptunk tejpótló tápot és pár hasznos tanácsot, de mindemellett felhívták a figyelmem arra a szomorú tényre, hogy nem 100% az esélyünk az életbenmaradásért vívott hosszú küzdelemben. Valami azt súgta, mégis sikerülni fog.

És megkezdõdött egy nagyon kemény másfél hónap. Éjszaka másfél óránként keltünk fel felváltva a szüleimmel Kodihoz, volt mikor fél órát is "nyaggattuk" egy-egy büfiért, vagy egyéb "dolgokért", és mekkora öröm volt, mikor végre sikerült!!!

Kodiban tombolt az életösztön, hatalmas étvággyal és lendülettel szívta a tápszert magába és szépen fejlõdött.

Óriási élmény volt látni, hogyan törnek elõ a pici tûfogak az ínyébõl, figyelni, ahogy napról napra jobban kinyílik a kis szeme és végigmosolyogni az elsõ tétova, csetlõ-botló lépéseit!!! Rengeteget tanultam tõle!

Kodi mára már egy 3 hónapos szeleburdi kamaszlány lett, az egész családot elbûvölte, igazi rosszcsont, akire nem lehet haragudni. Csak ránéz az ember a vigyori pofijára és a mérge szertefoszlik.

Ha belegondolok, egyedül nem tudtam volna végigcsinálni... Ha nincsenek ilyen nagyszerû, állatbarát szüleim és a szintén állatbolond barátom, aki alkalmanként átvállalta a picilányt, mikor már alig vonszoltuk magunkat a kimerüléstõl, nem tudom mi lett volna?? De ezen kár örlõdni, mert nem így lett.

Azt az Embert, aki egy ilyen kis védtelen teremtéssel ezt tudta mûvelni, nem tartanám említésre méltónak, a véleményemet róla nem írnám le, bár szerintem sokan sejthetik, még azok is, akik csak kicsit szeretik az állatokat.

Forrás: www.tappancs.szeged.hu