Cafi kutya
 Nagyon hideg volt. Fáztam.
Borzasztóan fáztam és nagyon
éhes voltam. Hetek óta nem ettem rendesen, csak amit nagy ritkán odavetett
valaki elém, vagy amit a szemétben találtam.
Már persze, ha nem vették el
tőlem. Mert nagyon féltem mindenkitől.
November vége lehet - gondoltam.
Persze nem tudtam pontosan, hiszen én nem ismerem a hónapokat. Csak azt
tudtam, hogy nagyon hideg van, és az idő egyre hidegebbre fordul. Éjszakánként
néha mínusz tizenöt fok is volt. Én körülbelül másfél éves lehetek. Épp, hogy
csak beléptem a felnőtt korba, de már sok mindent tudhatok a hátam mögött.
Nemrég szültem meg a kicsinyeimet.
Nem tudom, mi lehet velük...
Elvették
tőlem Őket!
Talán már nem is élnek...!
A tejem már elapadt. Nincs senki,
akit táplálna. A természetben nincs pocsékolás, ez csak az ember
sajátja.
 Nap, mint nap látom és érzem azt a rengeteg ennivalót, amit
kidobálnak, de engem egyik se szánna meg egy falattal...
Pedig nagyon éhes
vagyok.
Talán a hideg sem lenne ilyen hideg, ha a hasam tele lenne.
Olyan
régen bolyongok már itt a házak között, az emberek között, hátha valakinek
megesik rajtam a szíve.
De senki sem segít.
Pedig én mindent megteszek,
hogy elfogadjanak. Kedves vagyok és alázatos, Istenként tisztelem valamennyit,
szótlanul követem Őket, ha felém nyúlnak, megnyalom a kezüket, de csak belém
rúgnak, megdobálnak, kiabálnak.
Pedig nem tettem semmi rosszat!
Én mindig
próbáltam jó lenni, de ez mindig kevés volt. Bármit tettem, csak szidás és verés
volt a jutalmam. Pedig igazán nem kérek sokat. Csak egy falat ennivalót, néhány
kedves szót, esetleg néha egy kis simogatást.
Talán túl sok, amit
kérek!
 Pedig látom, hogy van ilyen is. Igaz, nagyon ritkán, de ilyet is
látni. Mindig büszkén mesélik nekem, hogy nekik milyen jól megy a soruk. Ők
mindent megkapnak Tőlük.
Ilyenkor mindig összeszorul a szívem, könnybe lábad
a szemem, és megfogadom, hogy ha valaha nekem is ilyen szerencsém lenne, ahhoz
teljes erőmből ragaszkodnék! Megtennék mindent, ami tőlem telik, és még azon
felül is. Akár az életemet is odaadnám, ha legalább egy kicsit nekem is részem
lehetne belőle. Ha megtalálnám ŐT!
A GAZDÁT!
De csak a magány van. A
nélkülözés, az elutasítás, a kínzás, a betegség. Már nem merek reménykedni.
Feladtam.
Néha megállok egy-egy ablak alatt és elsírom a bánatom. Elmondom,
hogy én csak jó szerettem volna lenni.
De ezért cserébe letépték a farkamat.
Nagyon fájt.
Elütöttek. Ez is fájt. Azóta nehezebben megy a járás. A csípőm
tájékáról hangos kattogás jelzi, hogy ha nem kapok mihamarabb orvosi kezelést,
lassan menni is képtelen leszek.
Elvették a kicsinyeimet. Mindennél jobban
fájt. Hatalmas, lógó emlőim emlékeztetnek minden nap a veszteségre. Nagyon nehéz
a felejtés.
 A testem tele van élősködőkkel, a lábamról lejött a bőr, a szám alsó
széle le van szakadva. Már nem is emlékszem, hogy mitől.
Fáradt vagyok.
Nagyon fáradt. És nagyon éhes. Egyedül vagyok.
Néha elsírom magam. Nem csak
az ablakok alatt. Azt egyre ritkábban, mert ezért is csak szidalmat kapok. Talán
nem értik. Talán nem akarják érteni. Már nem mondom. Már nem érdekel. Feladtam.
Egyre gyengébb vagyok. Egyre fáradtabb.
Tegnap találkoztam egy fiatal
párral. Nagyon szimpatikusak voltak. Volt velük egy hetyke fiú is. Csak úgy
sugárzott róla a büszkeség! Szóltak hozzám! Én reménykedve emeltem fel a fejem.
De elmentek.
Az éjszaka nagyon hideg volt. Azt hiszem, beteg vagyok. Csak
telnek az órák, de nincs kedvem felállni. Egy kuka mellett húztam meg magam, de
nem igazán véd meg a jéghideg széltől. És nagyon hideg a föld.
Megállt
egy autó. Nem messze tőlem. A fiatal pár, azzal a büszke kannal! Megint szólnak
hozzám! De már félek. Mindentől félek.
Felállok és elmegyek. Már semmiben
sem merek reménykedni. Talán már meg is halt bennem a remény. És talán igazam is
van, hiszen megint elmentek. Már a kuka mellé sem merek visszamenni. Minden
lépés fáj, de csak megyek.
Aztán hangokat hallok. Valakit hívnak. Egy
szerencsésebb sorsút.
 De a hangok közelednek hozzám. Egyre közelebbről hallom.
Nagyon kedves hang. Szinte hipnotizál. Talán mégis megnézem, hátha én is
kaphatok egy falatot. Vagy legalább egy kedves szót.
És Ők azok! Felém jönnek
és valami van a kezükben! Talán étel!
Nagyon félek, nem tudom, hogy mit
csináljak! A szívem és a hasam azt súgja, hogy menjek oda, de az eszem azt
mondja, hogy szaladjak! Amilyen messze csak tudok!
De én mégis oda megyek.
Nem tudok, csak a szívemre hallgatni. Sajnos ilyen vagyok. Valahol mélyen ismét
felpislákol a remény lángja bennem. Nagyon apró láng. A legkisebb fuvallat is
eloltja, de ismét megpróbálom. Talán most, talán utoljára.
Ételt kapok,
rengeteget! Simogatnak! Belül zokogok. Nem merek hinni, de a szívem harsogva
kiabál: Talán most megtaláltad Őket!
Magukkal hívnak. Megyek, de borzasztóan
félek. Egy ajtó, rengeteg lépcső, meleg és fény. Még egy ajtó.
Kinyílik. Bent
vár rám álmaim otthona, vágyaim netovábbja. Az utolsó lehetőségem. De félek
bemenni. Félek elképzelni azt, hogy ez esetleg ismét csak egy köztes állomás
kálváriám végső állomása előtt.
 Puha pokróc. Lefektetnek. Megszabadítanak a testemet borító
kullancsoktól. Felemelnek és betesznek a kádba. Meleg víz csiklandozza átfagyott
testem. Nagyon félek. Már nem is emlékszem, hogy mit szabad csinálni, mivel
szabad meghálálni mindazt a jót, amit az elmúlt tizenöt percben kaptam. Nem
akarom elrontani. Inkább nem teszek semmit. Szinte mozdulni sem merek.
Megtörölnek, megetetnek, megitatnak. Lefektetnek a pokrócra. Simogatnak. Szinte
levegőt sem merek venni.
Aztán csönd borul a lakásra és sötétség. Valami
mozdul mellettem. Egy cica. Hatalmas. Meg sem mozdulok. Aztán a büszke kan!
Megnyalogatja a fülem, majd visszafekszik a helyére. Csak most merek körülnézni.
Az eddig eltelt rövid idő, amit itt töltöttem, ködbe vész. Szinte álomszerű
állapotban lebegtem eddig.
Meleg van, nem fázom. Nem vagyok éhes,
szomjas. Nem merem elhinni. Csak fekszem a helyemen, mozdulatlan, nehogy
elrontsam. Nehogy elrontsak valamit, ami miatt ismét megverhetnek és
elzavarhatnak. Lassan reggel lesz. Kinn már virrad.
Aztán mozgást hallok a
másik szobából. A torkom összeszorul. Nem merek mozdulni. Ők állnak az ajtóban.
Mosolyognak. Odajönnek hozzám és ismét simogatnak. Nagyon régi érzések törnek
elő bennem. Talán nem is igazi emlékek, talán csak álmok. Magam sem tudom. Aztán pórázt kapok, sétálni megyünk. Nem merek elmozdulni mellőlük.
Lesem minden mozdulatukat. De belül majd szétvet a büszkeség! Lám, talán már
nekem is gazdám van! És úgy sétáltatnak, mintha büszkék lennének rám. Pedig
sovány vagyok, alig van szőröm és kissé sután megyek, hiszen nagyon fáj a
csípőm. Farkam csonkját néha bátortalanul megcsóválom, mikor látom, hogy rám
néznek.
Mérhetetlenül boldog vagyok! Talán meghallgattatott az a sok
könyörgés, melyet a rengeteg hideg éjszaka alatt elsírtam.
Aztán az esti
sétánál furcsa dolog történik. A séta végén nem hazafelé megyünk, hanem az autó
felé. Megint rettegek. Nem tudom, hogy mi ez a hirtelen változás. Mit rontottam
már el megint, hiszen semmi rosszat nem tettem.
Betesznek az autóba és nagyon
hosszan autózunk. Egyszer csak megállunk. Kivesznek. Ott állunk egy ház előtt.
Hallom a többiek panaszos hangját. Hát itt a vég. Valamit ismét elrontottam.
DE MIT?
Ott állunk egy menhely előtt. Betesznek egy ketrecbe, bár
próbálok ellenállni. Ennél akkor már a kóbor élet is jobb!
Rám néznek.
Sírok, könyörgök, rimánkodom, fogadkozom, hogy jó leszek! Elmondom Nekik, hogy
számomra Ők az igazi GAZDIK! Tudom! Mindent megígérek.
De elmennek.
Telnek
a napok. A betegségem, amit a pillanatnyi boldogság elnyomott bennem, újult
erővel tör rám. Már nem eszem. Feladtam.
 Egy hét. Érzem, már nem sok van hátra. Talán végre
nyugalmat találok én is. Talán nem fogok többet fázni, éhezni. Talán végre engem
is szeretni fog valaki. Ott fenn, a kerek távoli sajton, a többi kutya között.
Talán viszontláthatom az én kicsinyeimet is. Talán. Hamarosan.
Aztán
ismerős autózúgás. Ismerős hangok. Már nem reménykedem. Talán csak egy újabb
szerencsétlen, akiben újra felébresztették a remény lángját, hogy aztán örökre
lefújják azt.
Ők azok! Felém tartanak! Nyílik a ketrecem ajtaja! Már nem
bírok magammal! Rohanok feléjük, örömömben sírva! Tehát Ők is rájöttek, hogy
tőlem annyi szeretetet kaphatnak, amennyit soha, senkitől! Hiszen senki más nem
tudja, hogy mit adtak azzal, hogy eljöttek értem! Hogy egy új élet esélyét
kaptam Tőlük ajándékba! Ezt csak azok tudhatják, akik végigélték mindazt, amit
én is, vagy még többet.
Azóta már sok idő telt el. De én elmondhatatlanul
boldog vagyok. Minden nap, minden tettemmel igyekszem meghálálni mindazt a
törődést, szeretetet, amit TŐLÜK kaptam, kapok. Hogy orvoshoz vittek, hogy
gyógyíttattak. Hogy szó szerint is az életemet köszönhetem Nekik! Hogy azóta
bejártuk a fél világot!
 Nekem nem mond semmit az, hogy Franciaország, vagy Svájc, hogy
Németország, vagy Ausztria. Nekem csak az mond valamit, hogy ilyenkor is együtt
vagyunk, hogy egymást ölelve alszunk a sátorban, hogy új tájakat fedezünk fel
együtt, hogy megtanítottak úszni, pedig rettegtem a víztől! Hogy gyönyörű a
bundám, hogy már nem fáj a csípőm, hogy minden nap több kilométert futnak velem,
hogy ismét büszkén kihúzhatom magam, ha más kutyákkal találkozunk. Hogy műnyúlra
vadászhatok, hogy mindig itt van velem álmaim büszke kanja, bár kölykeim már
soha nem lehetnek.
Elégedett vagyok és boldog. Már csak álmaimban
gondolok a múltra, mikor néha felszínre törnek emlékeim, de ilyenkor simogatásra
ébredek és hálát adok a sorsnak, mert tudom, hogy én vagyok a legszerencsésebb
kutya a világon.
Ilyenkor elrebegek egy fohászt azokért a sorstársaimért,
akik még várják az ő Gazdijukat, hogy eljöjjön értük, és életük hátralévő részét
ugyanolyan boldoggá tegye, mint az velem történt. Mert mi tudjuk, hogy mit ér
egy szerető kéz, és ezért örök életünkre adósuk leszünk. És adósságunkat akár az
életünk árán is törlesztjük.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
