ÁLLATVÉDELEM ÉS TÁRSADALOM

Többen nekem szegezték a kérdést: Van-e értelme állatvédelemmel foglalkozni, amíg az embervédelemmel is hadilábon állunk? Határozottan állíthatom, hogy igen. Ugyanis a két dolog egymással szorosan összefügg.

Az ember- és az állatvédelem ügye is az élet tiszteletén alapul. Az állatvédelem azonban folyamatosan háttérbe szorul az embervédelemhez képest. Rendkívül kevés politikust érdekel az emberen kívül más élőlények helyzete, s ha mégis egy ilyen személy politikai pályára kerül, menthetetlenül bekebelezik az emberi társadalom gazdasági és embervédelmi problémái.

Az élet tiszteletének az állatvédelmen túli kiterjesztése a növények, baktériumok, stb. irányába pedig az emberiség olyan tudásbéli hiányosságaira utal, amelyekbe most jobb nem belemenni. Hiszen az alacsonyabb rendű szervezetektől a magasabb rendű szervezetek felé haladva az élőlények biológiai sokfélesége egyre szűkül.

Az egyszerűbb élőlények változatossága képezi a fejlettebb élőlények evolúciós és ökológiai létalapját. Ugyanakkor minél kisebb vagy észrevétlenebb egy szervezet, az ember annál kevésbé vesz létéről és szerepéről tudomást.

Az emberi társadalmak állatokkal kapcsolatos viselkedésében mégis időről-időre megfigyelhető változás, s talán ez ad alapot némi optimizmusra.

Az emberré válás során elődeink még teljes harmóniában éltek a természettel, s nyilvánvalóan létfenntartásuk érdekében vadászták az állatokat. A kőkorszaki ember barlangrajzai arról tanúskodnak, hogy őseink óriási tisztelettel viseltettek az elejtett, illetve elejtendő állatok szelleme iránt. Nem pusztán hatalmukba kívánták vonni, hanem ki akarták engesztelni az áldozatokat. Talán e félelemből sarjadt tisztelet vezetett Egyiptomban a totemállatok szentségéhez. A későbbiek során az állatistenek humanizálódtak és mint az emberistenek képviselői éltek tovább. Veszélyességük miatt azonban még mindig lélekkel bíró lényeknek tekintették őket. Ugyanakkor már nem biológiai lényüket, hanem az ember által képzelt természetfölötti erő jelképét tisztelték bennük.

Az állatok szimbolikus értelmezése tette imádottá, vagy gyűlöltté az egyes fajokat.

Így vált a kígyó a gonosz jelképévé. Ez az önkényes megítélés vezetett ahhoz, hogy a kereszténységgel új kor köszöntött az ember-állat közti kapcsolatba. Az embert az összes faj fölébe helyezték és az állatokat lelketlen barmoknak tartották. A mindenható Isten parancsa a Föld leigázása és a többi teremtmény feletti uralom lett.

A XIII. századtól az inkvizíció eretneknek nyilvánította és kegyetlenül büntette azokat a személyeket, akik hittek az állati lélek létezésében. Az állatkultuszok maradványait végleg felszámolták. A haszonállatokat brutálisan kínozták és a végsőkig hajszolták.

Még a XIX. század végén a Katolikus szótár is azt állította, hogy a barom az emberért teremtetett, melyeket törvényes kivégezni vagy fájdalmat okozni nekik, bármilyen észszerű cél érdekében.

A fordulópont mégis ebben a században következett be, Darwin tanainak elterjedésével. Ma már ugyan a legtöbb ember számára elfogadott az ember és állat evolúciós rokonsága, de az állatokkal szembeni brutális bánásmód, lealacsonyító gondolkodás ma is tovább él, más-más formát és méretet öltve a Föld különböző pontjain. Várhatóan hosszú társadalmi fejlődés szükséges ahhoz, hogy az ember visszaillessze magát az állatvilágba és a minket körülvevő ökoszisztémába. Rendkívül lassan világosodik csak az elménk és dereng fel, hogy mégsem istenek vagyunk, mint hittük, hanem Földünk eddigi történetének legnagyobb tönkretevői. Akik kiszakítottuk, fölébe helyeztük magunkat annak a rendszernek, melynek csak egy lépcsőfokát képviseljük.

Vajon lesz-e még visszatérés az Édenbe, ha azt megsemmisítjük?

Óriási felzúdulást váltanak ki az állatkísérletek áldozatainak értelmetlen szenvedései.

Sokféle állatkísérlet van. A tudományos célúakkal szemben reális támadási alap, hogy például a kisemlősökkel végzett kísérletek eredményei az emberre nem megbízhatóan adaptálhatók. A fajok közötti különbségek és az egyedi eltérések miatt az eredmények legfeljebb csak irányadó jellegűek. A Contergan-tragédia figyelmeztető példaként vonult be az emberek tudatába, óva intve bennünket az állatkísérletek eredményeiből levonható általános következtetésektől.

A toxicitási tesztek széles körű elterjedése és alkalmazása is indokolatlan napjainkban, mikor az állatkísérletek javarésze in vitro sejtkultúrák vizsgálatával helyettesíthető volna. Embertelenek az állatkísérletekben részt vevő állatok tartási körülményei is. Igen magas a tartásból és a sikertelen kísérletekből eredő halálozási ráta. Az elpusztult állatok, mint veszélyes hulladékok, javarészt nem nyernek megfelelő környezetkímélő elhelyezést.

A kozmetikumok kipróbálására bevetett állatkísérleti módszerek még a legdurvább emberek számára is hátborzongatóak és kíméletlenek. Ha az esztétikát igénylő emberekkel megismertetnék az éremnek azt az oldalát is, hogy milyen válogatott kínzásoknak vetik alá a szerencsétlen állatokat (pl. nyulakat) egy-egy márkás termék előállítása és piacra dobása érdekében, valószínűleg óriási mértékben megemelkedne a nem állati zsiradék felhasználásával és nem állatok által tesztelt kozmetikumok piaca.

Mennyire büszkék tudunk lenni az emberi tudatra, humánusságunkra! Ezeket az emberhez méltatlan, de a gyakorlatban általánosan elfogadott antihumánus cselekedeteket korántsem verjük nagydobra, sőt titkoljuk. Struccpolitika ez a javából!

Az intenzív állattartás embertelen módszerei ugyancsak szégyenfoltjai „felsőbbrendűségünknek”. Aki járt már vágóhídon és látta az állati szemek rémületét a halál torkában, aki ismeri a pecsenyebárány-hízlalás, az intenzív borjúnevelés gyakorlatát, aki végignézte a kacsatömés kínjaik, vagy a ketreces tyúktartás borzalmait, tisztában van azzal, hogy ezeket a primitív, önző, lelketlen tenyésztési, szállítási módszereket sürgősen fel kell számolni.

A prémes állatok tenyésztésének módszereit szintén nem verik nagydobra. Ha a kedves hölgyvásárlók tudnák, hogy a gyönyörű bundájú, édes kisállatok milyen szenvedéseken mennek keresztül, míg a szűk ketrecekből megnyúzva „vonzó” vállaikra kerülnek, valószínűleg megriadnának a bűntudattól, hiszen ráébrednének, hogy ők a finanszírozói e tömegmészárláson alapuló iparágnak. Létezne a probléma megkerülésére itt is alternatív megoldás. Ma már kiváló minőségű, elegáns műszőrméket lehet előállítani, melyhez nem kellenek sem tenyésztett, sem vadon befogott állatok.

Mindennapi létfenntartásunk táplálékai

Élelmezésünk az állattenyésztés és a növénytermesztés révén valósítható meg a leggazdaságosabban. Az embertől, mint mindenevő szervezettől nem várható el, hogy vezényszóra vegetáriánussá váljék. Itt Európában még megoldható volna a gyakorlat, hiszen elegendő és széles skálájú növényi táplálék állna rendelkezésünkre az állati táplálék pótlására.

A fejlettebb országokban egyre bővül a növényi táplálékon élők tábora, hiszen az ezzel járó jobb közérzet, szellemi frissesség nagy vonzerő. A növényevés biológiai szempontból a táplálkozási lánc megrövidülése és a jobb energia-kihasználás miatt jóval gazdaságosabb táplálkozási forma. Az emberek ízlését lehet ugyan befolyásolni, de kényszeríteni senkit nem lehet arra, hogy leszokjék a számára ízletes állati fehérjeforrásokról.

Nyilvánvalóan a Föld bizonyos pontjain, például Grönland vagy Mongólia területén, ahol a környezeti adottságok miatt az emberi táplálkozás javarészt állati eredetű, irreális ötlet volna a vegetarianizmus bevezetése. Nem várható el tehát, hogy táplálkozásunkból az állati eredetű táplálékot kiiktassuk, de érdemes törekedni mérséklésére. Az viszont elvárható, hogy a tenyésztés, szállítás, levágás során ne okozzunk felesleges testi-lelki szenvedést élőlénytársainknak.

Most a XXI. század küszöbén, az emberiség túlnépesedése törvényszerűen maga után vonja környezetének, így az állatvilágnak elpusztítását is. Ma úgy tűnik egy feltartóztathatatlan folyamat részesei vagyunk, melyet mind a harmadik világ nélkülöző országai, mind a fejlett ipari államok csak stimulálnak. A szegény országok robbanásszerűen emelkedő népessége termőföldnyerés érdekében számolja fel a természetes élőhelyeket, melyek a drasztikusan fogyó vadonélő állatok otthonai.

A fejlett fogyasztói társadalmak pedig az illegális állatkereskedelem révén fokozzák az élővilág kiirtását. Most, hogy már Európában csak elvétve akadnak természetes élőhelyek és a szárazföldi gazdálkodással a vadonélő állatok zöme eltűnt, most hogy már nem lehet a volt gyarmatokon tömegmészárlást rendezni az ott élő reprezentatív állatok kurtására, a „civilizált” ember a bennszülötteket vette célba, hogy általuk szerezze meg orvvadászat útján a lakásukat ékesítő különlegességeket.

Az élő állatok többsége elpusztul míg a kereskedőkhöz ér. A gyógyító hatású, varázslatos és esztétikus állati termékek (pl. rinocérosz-agyar, krokodiltáska) kereskedelme folytán fokozottan veszélyeztetett fajok jutnak a kipusztulás szélére. A nemzetközi természetvédelmi egyezmények hatékonysága kirakatszinten létezik.

Sajátosan éli meg az emberi társadalom a természethez való visszatalálást. Egyesek egzotikus élőlények (skorpiók, trópusi madarak, rovarok stb.). tömkelegét zsúfolják otthonukban. Divattá vált e különlegességek tartása, noha a beszerzésük javarészt természetes élőhelyükről befogással történik és tenyésztésük is hitvány sikerrel kecsegtet.

Az ökoturizmus hatása

Mások elutaznak, ha módjukban áll azokra az egzotikus helyekre ahol fényképezőgéppel lehet tüzelni a vadon állataira. Ma így a vadállatok zöme nem kilövésük elől, hanem a kipufogógázok bűzétől menekül. A zajos Land Roverek felszabdalják az élőhelyeket, megzavarják az állatok táplálkozását így azok fokozatosan elvesztik ökológiai otthonukat. Mára az afrikai állatok élettere századára zsugorodott a múlt századihoz képest. Az állatrajongók egy része (CITES engedéllyel vagy anélkül) valamilyen ritka állattal tér vissza modern otthonába, nem gondolva arra, hogy ezáltal végleg elszakította kedvencét természetes életterétől és a visszatérés esélyétől.

Nagyon kevés azon állatfajok száma, melyek a domesztikáció eredményeképpen kölcsönösen igénylik az ember jelenlétét és szeretetét. Erre kétségkívül a legjobb példa a kutya, amelynek otthonává vált az emberi környezet. S bár az emberek többnyire családtagnak tartják kedvencüket, mégis megdöbbentő az a kegyetlenség és tárgyiasult szemlélet, amellyel a nem kívánt állatokat az utcára lökik. Ez mutatja, hogy örömforrásként és nem élőlényként kezelik még ma is a hobbiállatokat, akik csak az emberi önzés áldozatai.

Miként lehetne korlátozni ezt az embercentrikus értékrendet? Csak megfelelő szintű állatvédelmi neveléssel, mely az erkölcsi nevelésnek egy sajátos, de alapvető színfoltját képezi.

Az állatvédelemi nevelés hiányában a legkörültekintőbb nemzetközi egyezmények és hatósági intézkedések is tartalom nélküli kényszerként hatnak.

Ma már számos nemzetközi természetvédelmi egyezmény van, mely az élővilág megóvására irányul, s melyeket hazánk is ratifikált. Ilyen például a Riói Egyezmény (1992) mely az ökoszisztémák, a fajok és egyedeik sokféleségének a megőrzését tűzte ki célul. Napjainkban, mikor szerény becslések szerint is 3.000 faj pusztul ki évente, nem kell az Egyezmény aktualitását magyarázni.

A Washingtoni Egyezmény (1973) a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok kereskedelmét szabályozza. Az Egyezmény ún. CITES-listáján szereplő fajokat veszélyezettségük függvényében tilos élőhelyükről begyűjteni, vagy korlátozzák befogásukat, illetve kereskedelmüket.

Alapvetően fontos az élővilág védelmére vonatkozó nemzetközi egyezmények megismertetése a lakossággal és hatósági végrehajtásuk, de még fontosabb, hogy az emberek elfogadják azok szükségességét. Ennek elérése csak megfelelő környezet-, természet- és állatvédelmi szemlélet által megvalósítható. Ezen túl nélkülözhetetlen, hogy kialakuljék minden országban az állatvédelem hatósági hierarchiája. Évtizednyi vajúdás után várhatóan a Parlament elé kerülő hazai állatvédelmi törvény talán kiindulópontjává válik a témakör hatósági rendezésének.

Az állatvédelmi nevelés szükségessége és feladatai

Visszatekintve az elmúlt negyven évre elmondható, hogy elég tetemes lexikális tudásanyagot nyomtak belénk. Ami már gyermekkoromtól kezdve hiányzott az oktatásból, az a rendszerszemlélet volt. A matematika órák játékos logikai feladataitól eltekintve nemigen volt szükség az elsajátított tudásanyag rendszerezésére, szemléleti képpé gyúrására. Egy parasztember, aki esetleg lényegesen kevesebb lexikális tudást gyűjtött magába, sokkal bölcsebbé válhatott, mint akit gyermekkorától kezdve új ismeretek garmadával traktáltak és tudásanyagának a rendszerezéséhez nem jutott ideje.

Az ismeretek mechanikus felhalmozása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az emberiség elszokott a meditációtól. A rendszerezés és leülepedés hiányában nem vettük észre, hogy visszafordíthatatlanul kiszakadtunk abból a természeti rendszerből, melyben létrejöttünk. Rohanó világunkban menthetetlenül a pillanatnyi impulzusok áldozataivá válunk. Napjaink pénzért folytatott hajszájában, elvakító és elbutító reklámözönnel hirdetjük egy felszínes és hazug csillogású fogyasztói társadalom igéit. Azét a fogyasztói világét, mely falánkul kifosztja és elpazarolja a Föld kincseit és szemétből von halotti leplet rá. Mindezt tesszük a kultúra, a „civilizált” modern jóléti világ nevében, lekicsinylően gondolva azokra a „primitív” népekre, akik még ma is harmóniában élnek a természettel.

Az oktatás és az új szemlélet

Hazánkban örvendetes módon egyre erősödik a környezet és természetvédelmi nevelés. Hála az ügy fontosságát felismerő, rendkívül áldozatos munkát végző, szinte megszállott pedagógusoknak és szakembereknek. Az új nemzeti alaptanterv szintetikus, rugalmas szerkezete lehetővé teszi, hogy az oktatásban helyet kapjon a kor problémáival törődő, azt megoldani vágyó szemlélet. Az állatvédelmi nevelés céljaiban illeszkedik a NAT közös követelményrendszeréhez és műveltségi területeihez.

Az állatvédelmi nevelés átható kapcsolatban van a környezet- és természetvédelmi neveléssel és éppúgy szemléletformáló mint azok, de nevelési iránya eltérő. Az állatvédelmi nevelés által hordozott többlet erkölcsi nevelő hatásában rejlik. Alapcélja az állatokkal való szelíd bánásmód kialakítása, az állatok jólétének biztosítása és tiszteletben tartása. Az állatok iránti szeretetre és tiszteletre nevelés emellett egy sor olyan lehetőséget biztosit, mely hozzájárul az emberhez méltóbb, korszerűbb, problémamegoldóbb viselkedéshez:

— Biztosítja az alacsonyabb evolúciós fejlettségű lények (pl. növények, állatok) létezésével és életével kapcsolatos jogaik elfogadását.

— Elősegíti az emberi átlagtól eltérő intelligenciaszintű élőlények és embertársak elfogadását, velük a helyes magatartásforma kialakítását.

— Hozzájárul az emberi kapcsolatokban a másság kezeléséhez, a bármilyen oknál fogva kiszolgáltatottak jogainak elismeréséhez és megsegítéséhez.

— Fokozza az emberek közti, valamint az emberek és állatok közötti szeretetkészség kifejlődését, növeli az egymás iránti felelősség- és kötelességtudatot.

— Mindezek hozzájárulnak az agresszivitás csökkenéséhez, a tolerancia fokozódásához.

Bár állatvédelmi nevelésről beszélünk, azért e nevelés kulcsfigurája az ember. Nemcsak azért, mert mi is részét képezzük az állatvilágnak, hanem főleg azért, mert az állatokkal kapcsolatos bánásmód visszatükröződik az emberek közötti kapcsolatokban. Ha szeretettel bánunk állattársainkkal, nagyobb szeretettel leszünk egymáshoz is. Az állatvédelmi nevelés az emberi szeretet kiteljesedésének eszköze. A szeretet pozitív energiaforrás, mely oldó, feszültségcsökkentő hatású. Személyes közérzetünket kellemesebbé, teljesítményünket jobbá teszi. Az emberiségnek szüksége van e felszabadított energiához ahhoz, hogy eltékozolt képességeit visszanyerje és az általa kiszipolyozott világot újjávarázsolja.

Mi lenne velünk állatok nélkül?

A Homo sapiens kiirtotta evolúciója során a vele azonos nemzetségbe tartozó Homo fajokat. Folyamatosan diszkriminálja saját fajának etnikumait és háborút visel saját fajtestvérei ellen. A fejlődéstörténeti evolúció során az emberi faj népességrobbanása és pusztító tevékenysége következtében soha nem látott sebességűvé vált a Földön a növény- és állatfajok kihalása.

Az emberi faj csak egy a feltételezhetően létező harmincmillió faj közül, de ez a faj világuralomra tört. S még ha egyedszámunk el is éri a hatmilliárd főt, akkor is csak elenyésző töredékét alkotjuk az élő világnak. Idegrendszeri fejlettségünk alapján az életnek csak egy meghatározott szintjét, állomását képezzük. Ezt a sajátos tudati szintet azonban nincs jogunk más élőlények képességei fölé helyeznünk, főleg nincs értelme a világ legmagasabb rendű tevékenységének tekinteni, mikor csak annyit tudunk befogadni a világból, amennyit testi-idegi fejlettségünk lehetővé tesz. Bizonyára rengeteg dolog van az életben, amit nem érzékelünk és fel sem foghatunk. A minket körülvevő világban legközelebbi rokonainknak, társainknak az állatokat tekinthetjük. Velük osztozunk bolygónk természeti javain, élvezzük annak gyümölcseit. A Föld élőlényeire vagyunk utalva táplálkozásunkban, mindennapi életünkben. Nélkülük mi emberek nem jöttünk volna létre és nem folytathatjuk tovább az emberi élet útját. Nemcsak a múltunk, de a jövőnk is tőlük függ. Az emberi társadalom és a Földi élőlények közösségének megmaradása azon múlik, hogy bennünk emberekben kialakul-e ismét az összetartozás igénye! Öntelt tudatunk, mely napjainkban rákos daganatként pusztítja el Földanyánkat és fiait, képes lesz-e alázatra és lemondásra is!? — Igen. Az egyedülálló emberi tudat fokmérője lesz e századforduló.

Csak a szeretet fékezheti meg a zabolátlan, önző ész túlkapásait!